2016 közepén kezdtem el futni pusztán azért, mert alig tudtam lefutni 2 km-t és ez teljesen elborzasztott. Mindig is szerettem mozogni, lovagoltam, bringáztam, néha futogattam, de sose mozogtam rendszeresen. Aztán 2016 őszén betévedtem egy Spuriba, ahol találkoztam Szabó Gáborral. Ő elhívott egy edzésére, és aztán benne ragadtam a futásban. Eleinte csak az aszfaltot koptattam, aztán egy edzőtábor utáni hegyifutó OB-n valami csoda folytán sikerült kijutnom az andorrai világbajnokságra. Ekkor még teljesen tapasztalatlan voltam, sose futottam hegyen, terepen is alig párszor, még egy terepfutó cipőm sem volt. Viszont megismertem milyen igazi terepen, jó kis emelkedőkön futni, és nagyon megtetszett. Azóta többet megyek terepversenyre, mint aszfaltosra, és el se tudom képzelni a futást terepfutás nélkül. Persze azért néha jól esik aszfalton gyorsulgatni és pályán résztávozni is.
Jelenleg leginkább a 20-35 közötti távokat preferálom versenyeken, a rövidebb távok nem az én asztalom. Persze szeretnék majd maratont, és onnan is tovább menni, de mivel kicsit teljesítményorientált vagyok, így nem szeretnék addig hosszabb távokon indulni, amíg nem érzem, hogy azokat nem csak lefutni tudnám, de jól lefutni is. Ezen felül szeretem magam kicsinálni edzéseken, szeretem a versenyeket, szeretek néha csak úgy futogatni és elmélyedni a gondolataimban vagy a tájban. Néha jó egyedül futni, de néha nagyon is szükségem van egy csapatra vagy egy futótársra, akivel tudok közben beszélgetni, vagy csak tartja bennem a lelket. Nagyon sokat köszönhetek a futásnak, sok embert és barátot ismertem meg, sok mindent tanultam a futásról, és magamról is. Az életem részévé vált, és habár nekem is vannak időszakaim, amikor nincs kedvem elindulni, nem tudnék enélkül élni.